Írások

Árpád kori település (koncepció tanulmány)

2009.05.02 - Csikós Dóra - Kutatási Asszisztens

Az Árpád-kori falvakban veremházak, föld- vagy kőalapú faházak, paticsházak álltak, melyekben különböző mesteremberek éltek. A korszakban szintén jellemző jurta jelentősége abban állt, hogy könnyen tovább lehetett vele állni, ami az évszakok változása által meghatározott sztyeppei életmód, a költözködés szempontjából rendkívüli fontossággal bírt. Az Árpád-kori magyarországi népi építészet leggyakoribb háztípusai mégis a félig földbe mélyített nád vagy földfedésű veremházak voltak, melyek a kora középkori Európában is általánosan elterjedtek. A régészeti ásatásokon is ezt a háztípust sikerült a leggyakrabban feltárni.


A Kárpát-medencébe érkező magyarság nemzetiségi, törzsi, nagycsaládi rendben élt és temetkezett. Az általuk kialakított településhálózat nem volt egységes, a korabeli társadalom tagozódása a lakóhelytípusok szerint is nyomon követhető. A lakosság legnagyobb része az úgynevezett téli és nyári szállásokon élt, majd a téli szállások lassan falvakká alakultak. Ettől elütő képet mutattak a törzsfők és nemzetségfők udvarhelyei, melyek mint piachelyek is működtek.

A fejedelmi udvarban különböző mesteremberek éltek, például: patkoló- és fegyverkovácsok, íjászok, solymászok, szakácsok, tolmácsok, írnokok, prémesek stb., és természetesen gyógyító sámán(ok).

A kora Árpád-kori falvak nagy területen, 4-6 hektáron helyezkedtek el. Egy-egy ilyen falu 20-25 családot foglalt magába. Az egyes házcsoportok, önálló gazdaságokként sejtszerűen alkották a települést. Egy házcsoporton belül minden megvolt, ami a mindennapi falusi élethez szükséges; kutak, kemencék, tároló vermek. Ezek a házcsoportok egymáshoz csak lazán kötődtek, szétszórtan álltak, egymástól nagy távolságban is lehettek. Hogy mégis nagyjából együtt álltak, azt egy komolyabb településszervező elem, például útkereszteződés, víznyerő hely, vagy egy templom jelenléte indokolhatta. Egy falu általában két gazdasági egységet alkotott, külön helyezkedtek el a mindennapi élet, illetve az állattartás építményei. A szálláshelyek központi épülete a nemzetségfő díszes, gazdagon berendezett jurtája. E körül helyezkedtek el az épített házak, míg a falu szélén álltak a pásztorok jurtái. Az épületek közül kiemelkedő jelentőséggel bírt a sámán hajléka.

A falvak földbe mélyített lakóépítményei változatos méretűek voltak, alakjuk szabálytalan négyzet vagy téglalap, nincs köztük két egyforma. A cölöphelyek alapján megrajzolható szerkezetük viszont teljesen megegyezett. A házakra a 2,5 méteres oldalhossz volt a jellemző. A felszínen álló gazdasági épületek több részre voltak osztva, a lakóházak azonban egy helyiségből álltak. A házak tájolását általában a természeti tényezők - az uralkodó széljárás, a napsütés befolyásolta. Úgy igyekeztek építkezni, hogy a házakat minél kevésbé járja át a szél, ezért a bejárat a déli vagy a nyugati oldalon volt. A szelemengerendát a széleken, néha a ház közepén is elhelyezett ágasfák tartották (ez az úgynevezett ágasfás-szelemenes szerkezetű tető). Egy ház átlagosan négyszer öt méteres alapterületű, téglalap alakú gödör volt, melyet hetven-száz centiméterre a földbe süllyesztettek. Egyik sarkába vájták, vagy agyagból építették a boltozatos kemencét, míg a bejáratot általában a kemencével szemközti falon alakították ki.

A honfoglalás kora után a vidék építészetét még hosszú ideig ez a halmazos vagy útra szerveződő településszerkezet és az egyszerű, ágasfás-szelemenes egyhelyiséges földházak jellemezték.

Később megjelentek a felszín fölé magasodó, gerendákból rótt boronafalú házak is. Az ilyen házak kemencéjét, egy ovális alakú gödröt, a padló alá mélyítették, azzal a céllal, hogy a ház boronafala ne fogjon tüzet. A módosabbak nem a kéménytelen, füstös és nyirkos földházakban éltek, hanem tágasabb, egészségesebb felszíni faházakban laktak. A földházakba főként az asszonyok és a gyermekek húzódtak be a hidegebb időszakban. De az élet általában a szabadban folyt, könnyűszerkezetű, felszíni épületekben, gyakran kényelmes nemezsátrakban.

A házak berendezése igen egyszerű volt. Minden lakóházban volt kemence, ülőgödör, és feltehetően polcok is. A házak sarkában volt a kőből épített tűzhely, amelynek építéséhez gyakran használtak fel másodlagosan régi őrlőkő-töredékeket. A sarkot esetenként karéjosan kivájták, a kövek és a mélyedés együttesen határozták meg a tűzhely alakját. Száját agyagból készítették, de olyan is előfordult, hogy a tűzhely gödrének egyik sarkába kőből építették meg. A tűzhely a leghidegebb falnál volt (általában az északi sarokban), ott, ahonnan a szél fújt, így jobban át tudta melegíteni a házat. A kemencéket a fűtés mellett sütésre, főzésre használták. Szájuk eléggé keskeny volt (kovásztalan, kisméretű lepényeket sütöttek). Kisebb-nagyobb méretű fazekakban főzték az ételt, amelyeket a gölöncsérek egyszerű kézikorongon állítottak elő. A fazekakat a kemence átfűtött sütőfelületére tették.

A mindennapi élet tartozéka a házakon kívül épített, úgynevezett külső kemence. Ezeket szintén a földbe mélyítették egy ovális gödör falába vájva. Főként a lakóházak körül helyezkedtek el, de előfordulhattak a házaktól távolabb is. A külső kemencéket főleg sütésre használták, de alkalmazták füstölésre, szárításra és aszalásra is. Ezek a boltozatos kemencék a házbélinél nagyobbak (sokszor kétméteres átmérőjűek) voltak. Az előtér- vagy fűtőgödröt aztán ágasokra helyezett tetővel fedték le. A sütőkemencéket pelyvás agyaggal tapasztották ki. A tapasztásba – csakúgy, mint a házbéli tüzelők esetében – edénytöredékeket tettek, mert így tovább tartotta a meleget. Időnként a sütőfelületet meg kellett újítani, ekkor újabb réteget tapasztottak rá. Amikor egy kemence tönkrement, mellette újat vájtak a gödörbe. Ezt mindaddig ismételhették, míg erre alkalmas hely adódott. Néha négynek-hatnak a maradványa is előkerült egy gödörben.

A földbe mélyített lakóházaknak nem csupán füstelvezető kéményük nem volt, de az ablak sem volt általánosan elterjedt. A kemencéből kiáradó füst a gazból, szalmából, nádból készült tető keskeny nyílásain, és az ajtón szüremkedett ki. Az ajtón jutott be a fény is, ezért mellette gyakran találhatók lábszárnyira lemélyített úgynevezett munkagödrök. Szélükön, a fényforrás közelében ültek a házbeliek, itt végezték a házimunka egy részét, a varrást vagy bocskorfonást. A hosszú nyári napokon nem világítottak a házban. Télen viszont agyagmécsest használtak, aminek elhelyezésére a ház földfalába apró üregeket vájtak. A föld felszínére épített, az előkelőbbek és gazdagabbak otthonául szolgáló faházakban nem a mécses volt az egyetlen világító alkalmatosság, hanem viaszgyertyákat is használtak.

Fontos építmények voltak még a füstölők, a kutak, a gabonás, és más élelmiszerek illetve szemét tárolására használt vermek, a különféle műhelyek, a vízvezető árkok, az állatok védelmére és együtt tartására szolgáló szárnyékok, karámok, valamint az egyes házakat elválasztó, kerítésként használt árkok is.

A gabonát az aratás után gyakran szárítani kellett, esetleg pörkölték is az említett külső kemencékben. A gabona tárolására szolgáltak a különböző nagyságú és alakú földbe ásott alul kiszélesedő, körte alakú vermek, amelyeknek falát agyaggal kitapasztották, gyakran enyhén kiégették, hogy a nedvességtől ne penészedjen meg a tartalmuk. Akkoriban még nem a búza volt a legfontosabb gabonanövény, hanem a köles. Amikor a tároló vermek tönkrementek hulladékgödörként szolgáltak. Az egykori kézimalmokat kúp alakú, sátorszerű épületben helyezhették el, a felső követ hosszú rúddal hajthatták. Az állatok tartásához különböző méretű és formájú (többnyire kör vagy négyszög alakú) vesszőfonatos karámokat építettek.

A falvak többsége víz mellé települt, a vízellátását fonott vesszőbéléses kutak biztosították. Az árkok a nagy területre kiterjedő, szórt szerkezetű Árpád-kori falvak leggyakoribb építményei közé tartoznak. Voltak köztük, amelyek a víz elvezetésére szolgáltak, többségük azonban a karámokat és a házakat határolta.

A tanulmány összeállítása a Csikós Terv Kft. megbízásából készült. 2009.